Szinte a határon

Emmanuel Moreno Lopez, Mexikó

Ez a mű egy mélyen személyes motivációból született: apám és a nagyszüleim cukorbetegségben szenvedtek. Amikor felnőttem, és láttam, hogyan kezelték ezeket a számokat minden nap, a csendes feszültséggel, ez egy nyomot hagyott bennem. Az ő tapasztalataik egyfelől inspirálódtak, másfelől pedig arra emlékeztettek, hogy a harcot nemcsak a testben, hanem az elmében is kell vívni.

“A ”Nearly at the Limit” vizuálisan ábrázolja azt a folyamatos aggodalmat, amelyet sok cukorbetegek éreznek a vércukorszintjük ellenőrzése során. A kompozíció egy-egy arc és kéz átfedése révén közvetíti a zavart, a mentális nyomást és a több gondolatban való eltévelyedés érzését. Ez a megosztottság azt tükrözi, ahogyan az elme a félelem, a aggodalom, a frusztráció és az önkontroll között oszlik el.

A piros és a kék drámai használata két ellentétes erő szimbólumát testesíti meg: a piros a figyelmetlenséget, a stresszt és a sürgősséget szimbolizálja, míg a kék a nyugodtságot, a kontrollt és a klinikai elszigeteltséget sugallja. Ezek az ellentétes energiák összeütköznek a betegben, ami azt a belső konfliktust fejezi ki, amely még a gyógyulás eredménye elérését megelőzően is felmerül.

A központon a glükométer 127-es értékét mutatja – egy olyan számot, amely technikai szempontból a normál tartományon belül van, mégis nagyon közel van a küszöbértékhez. Ez a közelség valódi és tartós szorongást okoz: a félelem attól, hogy pont most fog elszaladni a normál tartományon kívül. A cukorbetegségben szenvedő emberek számára minden mérés bűntudat, frusztráció vagy a kontroll elvesztésének félelme felébreszti az aggodalmat. A készülék így érzelmi szimbólummá válik, nem csupán egészségügyi szempontból.

A több kéz a tesztelés ismétlődő, szinte kényszeres folyamatát hangsúlyozza – egy szükséges rutin, amely azonban kimeríti az elme erejét. A szétaprózódott arc a beteg érzelmi identitását reprezentálja: külsőleg összetartó, de belül aggodalommal megosztott.

Ezzel a munkával arra törekszem, hogy kifejezzem a cukorbetegségben szenvedők aggodalmát, amelyet nem mindig a rossz eredmények okoznak, hanem a határ túllépésének folyamatos lehetőségeje. “Szinte a határnál” élni egy olyan mentális állapot – egy mindennapos emlékeztető arra, hogy még a legkisebb változás is súlyos következményekkel járhat. Ez a mű empátia, megértés és az azon láthatatlan nyomás megfigyelése felé ösztönöz.

A csendes bátorság

Kanjaree Suppawittaya, Thaiföld

Az 1-es típusú cukorbetegségben való élet egy láthatatlan terhet hordoz magában – több mint tíz éve, hogy T1D-s beteg vagyok, rájöttem, hogy a napi tökéletes kontroll szinte lehetetlen. Azonnali figyelemmel kell lennünk a vércukorszintünk ellenőrzésére, különböző típusú inzulinkoncentrációk megfelelő adagjainak beadására, a magas és alacsony értékek kezelésére, valamint a cukorbetegséghez kapcsolódó több száz egyéb döntés meghozatalára – mindezek mellett a mindennapok szokásos döntései mellett – egy olyan érzetet eredményez, hogy “soha nem kell lemondanunk valamiről”, és ez egy belső szorongást okoz.

Bár hatalmas támogatást kaptam családomtól, társaimtól és az egészségügyi csapatomtól, még mindig vannak olyan pillanatok, amikor szociális helyzetekkel és olyan szemlélők és hallgatóságok nyomása előtt állok, akik nem értik. Hálás vagyok azért, hogy megoszthatom a T1D-vel kapcsolatos történetemet, de a folyamatos magyarázkodás szükségessége mindenkinek, aki látja a betegségemet – remélve, hogy megértik –, és néha a nem értőek számára is – elnyomó. A mások által kialakított tévhitek és a jövőmről tett fájó előrejelzések gyakran fájdalmasak, és néha bizonytalanság érzetét keltik, annak ellenére, hogy rengeteg hitet és bizalmat tulajdonítok magamhoz és képességeimhez.

Végső soron az T1D-vel való együttélés nem csak a számok kezeléséről szól – hanem az egyensúly megtalálásáról, a kitartásról és a befogadásról. Én számára az első lépés az volt, hogy elfogadom azt, aki igazából vagyok, és azt mondtam magamnak: “Igen, cukorbeteg vagyok, és jól fogom élni vele.” És pont ezt tettem eddig is. A betegségben élő magam és az, amit sokan tehetnek, nem alakítottak meg egy keményen dolgozó és empátikus harmadik évfolyamos orvostanhallgatóvá ma. Még mindig vannak bennem félelmek, de tudom, hogy a világméretű cukorbetegek közösségének támogatása és az erőnk segít majd legyőzni bármit is. Remélem, jól élt életet élek majd, a kis 10 éves énemért és mindannyiótokért, szeretett barátaimért.

Annyira kicsi, annyira nagy

Irene Cotroneo, Olaszország

Minden alkalommal, amikor a vérmérgezés elleni pumpámra nézek, arra gondolok, hogy ez egy hihetetlenül kicsi eszköz, amely életben tart engem. Annyira kicsi és törékeny, de olyan nagy és szükséges. Nagy, mert ez az első szükségletem, és az életem második főszereplője, miután magamat. Néha úgy érzem, nincs kiút, és pánikba esek. Néha a cukorbetegség csak egy hétköznapi feladat. Gyakran küzdök, de továbbra is megyek. Ez az, ami van.

Álcázott súly

Belma Tahto, Bosznia-Hercegovina

A diabétesz történetem.

Gyógyszerészként minden nap találkozom cukorbetegségben szenvedő emberekkel. Minden beszélgetés, minden kérdés, félelmük vagy reményük nyomot hagy rajtam.

Idővel megtanultam, hogy a cukorbetegség nem csak egy fizikai állapot, hanem egy érzelmi utazás is, amely bátorságot, türelmet és kitartást igényel. Autodidakta festőként próbálom ezeket az érzelmeket színekké alakítani. Így született meg művészeteim egyikeként. Ez a cukorbetegség és a szorongás vizuális kifejezése, egy árnyék és fény, küzdelem és remény keveréke. Megörökíti a cukorbetegség rejtett oldalát, a szorongást, a bizonytalanság láthatatlan súlyát, de egyúttal a remény fényét is, amely soha nem tűn fel.

Így tehát, akár gyógyszerészként végzett munkám révén, akár a színek és a festékvonások révén, küldetésem változatlan marad: segíteni, megérteni és támogatást nyújtani.

Ezen a “This is Diabetes” kampányra készített munkám révén szeretném megmutatni, hogy az empátia és a megértés nem csak az orvostudományon keresztül, hanem a művészeten keresztül is kifejezhető.

A hangok belülünk

Nawelles La Rosa, Olaszország

“A ”The Voices Within” abból született, hogy hallgatjuk a cukorbetegségben szenvedőket minden nap. Minden kontrolltényező mögött egy univerzum van gondolatok, szorongás és törékeny egyensúly. Ez egy tiszteletadás azoknak, akik a csendben szembenéznek a saját küzdelmükkel – átalakítva a fájdalmat bátorságra és tudatosságra.

Ez a műalkotás a cukorbetegségben szenvedők belső dialógusát tükrözi, egy olyan állapotot, amely túlmutat a testre és a tudatra is kiterjed. Az arc körül megjelenő hangok a kontrollfolyamat folyamatos idegesítő érzését, a hirtelen változások félelmét és azt a fáradtságot szimbolizálják, hogy folyamatosan ébren kell maradni.
A középpontban lévő nyugodt, tiszta arckifejezésen keresztül láthatjuk a mindennapok folyamán tudatosan és méltósággal szembenézők csendes erősségét. A sötétség és a fény ellentétje kifejezi a belső utat az érzelmi káosz és az egyensúly keresésének között.

Ez egy felhívás arra, hogy a betegség felett nézzünk – felismerjük azt a láthatatlan, ám mélyreható küzdelmet, amelyet sokan elszenvednek, és átalakítsuk a félelmet ellenállásvá.

A sötétségből való újjászületés

Diego Berzagui, Brazília

“A ”Megújulás a sötétségből” a cukorbetegségben élő emberek útját mutatja be: a kezdeti sötétséget, a félelmet és a fájdalmat, amely a szemben tükröződik, de egyúttal azt a színes robbanást is, amely akkor támad a fejben, amikor felfedeled, hogy lehet teljes életet élni. A mellkasra helyezett szív a tartós szeretetet szimbolizálja, még a korlátozottság ellenére is, míg a fejből felbukkanó szerves formák a reményt, a fegyelmet és egy új élet virágzásának jeleit képviselik.

A műalkotás arra emlékeztet minket, hogy a cukorbetegség nem vége, hanem arra invitál, hogy újrakezdd a fejlődést, hogy a tudatosság révén táplálkozz, és hogy újraszületj színekben, egyensúlyban és vitalitásban.

Rossz hajú nap a hölgynek

Linda Chan, a rossz hajú napok hölgye

33 éve cukorbetegek, elveszítem a látásomat. 55 éves koromban a depresszió és a rossz egészség miatt nyugdíjba mentem. Művészettanfolyamokat vettem, és most már jelöléseket rajzolok, és bennük látom a képeket. Ha rossz a hajam, az azt jelenti, hogy nem megy jól, és az érzés, hogy a haj – vagy ebben az esetben a cukorbetegség – az egyetlen dolog, ami meghatározza az embert, mivel folyamatosan kell ezt a betegséget kezelni, és a folyamatos erőfeszítés, tudatosság és szomorúság elnyomhat, nem számít, mennyire próbálkozol.

A cukorbetegség látásvesztést, szívproblémákat, vesebetegséget és neuropátiát okozott, mivel egész idő alatt szükségem volt inzulinra... Most van egy folyamatos monitorom, és ez megváltoztatja az életemet.

A nyakamba lélegzik

Gemma Olivieri, Olaszország

Az 1-es típusú cukorbetegségben való élet egy állandó súlyt jelent – egy folyamatos jelenlétet, amely mindig mögöttem van, és a nyakamba fúlt. Ez az aggodalom minden étkezésen, minden számoláson, minden éjszakán. Soha nem tűnik el igazán.

2019 óta élvegek vele, és még mindig a legtöbbször utálom. Érzem, hogy invazív és terhes – valami, ami ellopja a szabadságomat és minden pillanatot aggodalommal tölti el. Néha megőrülök ezektől a folyamatos légzési jelekektől, amelyek arra emlékeztetnek, hogy soha nem leszek teljesen szabad.

De tudom, hogy vissza nem mehetek. Az előrehaladás egyetlen módja, hogy továbbra is haladjak, miközben az egész mögöttem van. Nem mint ellenség, hanem mint egy makacs utazási társa – akivel lassan meg kell tanulnom együtt élni, egy lélegzetnyi idővel, egy lépéssel egy időben.

Mégis növekszem (inszulinnal)

Lynda Browne-Bristov, Barbados

A cukorbetegség megtanított arra, hogy éljek a szorongás alacsony hangján, a számok mellett, a tűk mellett, a vajon mi lesz-e mellett, a magasok mellett és az alacsonyok mellett. Ebben a önarcképemben egy kézzel nyomom a kezem, a másik pedig megáll. Egy cukornádszálat tartok, amely virágzáshoz jut. A virág növekedés, puha és reményteli; a szál a meggyőződés. Egy inzulinkap egy fenékemnél nyugszik, ami folyamatos emlékeztetője a bajomnak, de egyben olyan társa is, amely elnyeli a félelmet, hogy továbbra is a pozitívummal haladjak.

A cukorbeteg szülő

Isabelle Isa Kristin Steineck, Svédország

Képzelje el, hogy minden nap kellene gyógyszert adnia a gyermekének – tudva, hogy a túlzott adag veszélyes lehet, a túlzottan kevés pedig életveszélyes lehet. Ez a napi valóság azoknak a szülőknek, akiknek 1-es típusú cukorbetegsége van.

Az inzulin kezelése összetett és kitartó feladat. Minden adag mögött óvatos számítások, folyamatos nyomonkövetés és mély aggodalom húzódik. És miközben vállalják ezt az orvosi felelősséget, ezek a szülők egyszerűen csak próbálják a hétköznapi édesanyákat és édesapákat lenni.

Orvosként munkám során számos ilyen szülővel találkozom. Ezért akartam létrehozni ezt a rajzot – hogy megemlékezhessenek tőlük. Magam is 1-es típusú cukorbetegségben szenvedek, és gyerekkoromban a szüleim vállalták ezt a hatalmas terhet helyettem.

Octopodiabetes

Ayse Simge Salman, Olaszország

Ez a műalkotás egy típus 1 diabeteses polipat ábrázolja, amely a betegség mellett való élet multiszálós jelenségének élénk metaforaként szolgál. A polipadiabetes nyolc karjából mindegyik egy diabéteszes eszközöt hordoz, amely a T1 diabetes kezelésével járó folyamatos egyensúlytalanul működést és a mentális terhelést szimbolizálja. A polipadiabetes kék kalapját viseli, és egy űrlényes háttérben úszik. A kék kalap nemcsak a T1DM-tudatosságot képviseli, hanem a 'Blue Hat' szimbólumot is felidézi a Six Thinking Hats Teaching Technique-ben, amely a gondolkodási folyamat szervezésének, megfontolásának és irányításának szimbóluma.

Hiszem, hogy az 1-es típusú cukorbetegség sokat megtanított már gyerekkorom óta. Ma, tanárként úgy érzem, hogy tanítanom kell a diákjaimat és másokat arról, hogy mi az 1-es típusú cukorbetegség, és hogy mit nem jelent, hogy tudatosítsam a tudatosságot, különösen akkor, amikor a diabéteszes eszközömeimmel kapcsolatban kérdezik. Ezzel a műalkotással azt szeretném kifejezni, hogy az 1-es típusú cukorbetegségben élők hogyan tudnak ellenállásukkal, alkalmazkodóképességükkel és tudatos tudatosságukkal megbirkózni a szorongással és a komplexitással.

'Egy reggel, amikor felébredtem a bajos álmaimból, rájöttem, hogy egy térben átalakultam egy sokoldalú polipkákká. (Egy újrafogalmazott hivatkozás Franz Kafka A metamorfoza című regényére)*